Mi kik orvosnak tanulunk sok mindent megtudunk az emberi testről és az abban működő folyamatokról. Tudjuk hány csontból épül fel egy test, mennyi vér folyik az ereinkben és hogy mi szállítja az oxigént az agyba. De pont az agy az a terület ami még a mai napig vet fel némi problémát, egy idegsebésznek sok halál nem világos, a műtétekből való kómába esés is szintén ismeretlen is lehet. Sok az ismeretlen, de nem ijednek meg az ismeretlentől, az új dolgoktól, a változástól. De azt egy neurológus se tudhatja, hogy mi a fészkes fene járhat egy ember, egy férfi agyában. Nem ám két ikerében..... Ez az amit kis kalandom során pályafutásom végeztével megtanultam, hogy milyen együtt élni egy ikerpárral, akik nem mondhatóak átlagosnak.Néha még normálisnak se...
**** 4 ÉVVEL KÉSŐBB ****
Pánik... Az első szó amit még feltudtam fogni az a pánik szó volt. A levegő csak úgy száguldott a légutaimban az ereimben és az agyamban. Pánik roham. Második szó amit végre felfogtam. A szívem önálló életre kelt és úgy döntött fellázad a testem és az agyam parancsának. Le kell nyugodnom. Különben szívinfarktust kapok, 19 évesen. Ez nevetséges, orvosira készültem, gyógyítanom kéne ezt a betegséget, nem átesni ezen!! Bassza meg!!! Düh. Harmadik szó. Ez remek. Eddigi életem során sok stresszhelyzetben volt részem, a szervezetemnek túl sok volt a negatív inger, amit a testem úgy akart jelezni,hogy pánikrohamom lett szinte az összes ilyen alaklomkor. Na igen.
A jelenlegi rohamot éppenséggel egy újabb családi botrány okozta, ami kezdett mindennapos lenni az életemben. A szüleim állandóan marták egmást, de ha ez még nem lenne elég engem is. Anyám lelki s testi terrorban tartásáról apám nem volt hajlandó tudomást venni. Gyerekkorom óta mennek ezek, s lám itt vagyok 18 évesen nyakamban az érettségivel és az egyetemi határidőkkel, a szüleimnek ez nem mentség arra,hogy nyugodtan éljek. És őszintén, utálom is őket ez miatt! Az egyetlen vígasz,hogy nem kötöttem fel magam az az,hogy egy remek barátnőm van aki kiskorom óta velem van, szinte már testvérek vagyunk s tudat, egyetemre megyek. Még hozzá a Harvardra!
Az orvosi egyetemet pályáztam meg ösztöndíjprogrammal együtt, mindemellett modellkedem és youtube videókat gyártunk Emmel....De, nem ez az egyetlen ok amiért nem akarok már csak ezen a kontinensem se lenni velük,- hanem hogy egy olyan dolgot tettek amit sose tudok megbocsátani nekik, és amiért persze hogy engem hibáztattak!!
Bármit teszek vagy nem teszek az rossz, és semmit nem jelent. Egyetlen egy pozitívum nincs az életemben a tanuláson kívül és a videózáson és Emmán kívül. Persze ha az ember először találkozik velem vagy csak lát akkor azt hiszi, hogy az életem tökéletes és élem a tinédzserek rózsaszín felhős életét.... Tény,hogy szeretek őrültködni és megnevettetni az embereket és segíteni nekik azáltal hogy én erősnek mutatom magam. Tény,hogy mindig mosolygok és nevetek mindenen, de ez Em és még 2 barátomon nékül nem hiszem hogy menne, plusz a nővéremen kívül akivel már csak telefonon tartjuk a kapcsolatot,mivel vagy 7 évvel idősebb nálam és kialakította az ő kis életét amiben a szúleink nem kapnak helyet de én igen.
Mondhatom nyugodt szívvel,hogy nem élünk rosszül anyagilag, Budapest mellett egy gazdag negyedben élünk ahol mindenki ismer mindenkit és élik a puccos és tőkéletes életüket. Em az utca túloldalán lakik, ők mezőgazdászok a szüleimmel egyetemben, ugyhogy a kis farmunk az ami még a lelket tartja bennem. Sokat segített az elmúlt -kb 18 évem gyötrelmein. De mindegy is. Éppen a postára tartottam,hogy megnézzem jött e bármiféle levelem, persze a Harvard válaszát várom, hogy fevettek e vagy sem. De remélem fel vettek. Nagyon remélem. Tehát felkaptam a fekete vans cipőm, majd a kocsikulccsal a kezemben indultam meg a garázs irányába. Beszálltam a pick uppomba és a belváros felé vezettem. A posta parkolójában megállva elgondolkoztam,hogy ha ténylegesen felvettek mennyire lesz erőm elhagyni Magyarországot, azt a helyet amit elvileg az otthonomnak kéne neveznem. Csakhogy kicsit sem érzek semmit, csak azt a hatalmas vágyat hogy minél messzebb menjek innenés többet vissza ne jövők!!
A szívem úgy kalapált a melkasomban, hogy levegőt alig kaptam. Plusz az sem segített,hogy túl nagy volt a hangzavar amit az agyam képtelen volt felfogni ezért megint elkapott a pánifélelem és a düh. Most már a postára sem tudok úgy elmenni,hogy a nemrég diagnosztizált betegségem ne kísértene. Pedig az orvosok azt mondták,hogy ha kisgyerekkoromban nem jelentkezett ez a fajta betegség akkor nem kell vele foglalkoznom, mintha nem is lenne...Persze,mert egy szívbillentyű csere műtét és e a folytonos kórházba járkálás után, egy ilyen mentális betegségről majd nem veszek tudomást. Hova képzelt??!! És most megint előjött és úgy befészkelte magát az agyamba,hogy nem tudtam vele nem törődni. Nagy elmélkedéseim közepette, észrevettem,hogy a posta közepén állok és sbámulom a levelet, amit persze a Harvardról küldtek.....Mikor végre feleszméltem, kirontottam a postából és a fürkésző tekintetek elől. Beszálltam a kocsiba és vettem 10 mély levegőt.... majd remegő kezekkel bontottam ki a viszonylag vaskos borítékot.Kiemeltem az értesítőlapot, amelyben..... Te Szent Atya Szűz Mária Kis Jézus!!!! Ott volt a kezemben a jövőmről szóló papír darab, ez a papír darab közölte velem,hogy felvételt nyertem a Harvard orvosi karára!!!! A szívem olyan sebességgel vert,hogy azt hittem elájulok. Az agyam kéotelen volt felfogni ami a papírosra volt írva, nem tudtam elhinni hogy ott tartom a kezemben mind azt amiért az elmúlt években keményen hajtottam, hogy sebészorvos váljon belőlem..... Egyszerűen annyira örültem,hogy elbőgtem magam a kocsiban.....
Írtam egy üzenetet Emnel,hogy 1: meg van az új videó témánk 2: nagy híreim vannak. Aztán pár óra múlva kiderült,hogy Emet is felvették a Harvard jogi karára és egymás karjaiban zokogva feküdtünk a földön a szobám közepén. Majd miután kellő képpen megnyugodtunk összeszedtük magunkat beállítottuk a kamerát és leforgattuk a nézőinknek, hogy sekerült mindaz amit egész életünkben akartunk, amire vágytunk, és sikerült. Litániákat zengtem arról,hogy autistaként( Asperger-szindrómában szenvedek 15 éves korom óta) sikerült felvételt nyernem az orvosira és Emnek is sikerült hiperaktív gyerekként leülni a fenekére és tanulni. A videó végeztével neki láttam megvágni azt,s Emmel elkezdtünk beszélgetni.
- Baszki, még mindig nem fogtam fel!! -sikítja és a ágyamon ugrál. Én csak röhögök és vágok tovább.
- Nekem ne mondd, én elméletileg szopszichopata vagyok mégis orvos leszek ember!!- felelem a laza stílusommal. Emmel mindig teljesen nyugodt és felszabadult vagyok, és tudom,hogy ő is ugyan ezt érzi. A szüleinnkel nem vagyunk ilyenek, olkor mintha teljesen kicseréltek volna bennünket, saját magunk ellentéteivé válunk. Ez elég bizar.
-Gyerek! Ugye tudod,hogy albit kell keresnünk ??!- feleli halálra vált arccal. Baszd meg!! Az albérlet!!
-Azt KURVA! Hát van egy olyan érzésem, hogy ez akkor eltart egy darabig- mondom, de a végén mind a kettőnkből kirört a nevetés, és a végén teljesen nyugodtan álltunk neki albit keresni. S gondolatban, mind a ketten arra gondoltunk,hogy irány a Harvard!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése